2009. március 20., péntek

Csingiz Ajtmatov

Csingiz Ajtmatov (kirgizül Чыңгыз Айтматов (Çıňğız Aytmatov), oroszul Чингиз Торекулович Айтматов, Seker, akkor Szovjetunió, ma Kirgizisztán, 1928. december 12.Nürnberg, 2008. június 10.) főleg orosz nyelven alkotó kirgiz író.

Élete
Kirgizisztánban, az üzbég határ melleti Talasz völgyben található apró faluban, Sekerben (kirgizül: Шекер) született. Nevét Dzsingisz kánról kapta. Kisgyermek korában családja nomád, vándorló életmódot folytatott, mint akkoriban a legtöbb kirgiz. Csak hat osztályt fejezett be az általános iskolából, majd 14 éves korában (a II. világháború idején) a falusi tanács elnöke lett és az adók beszedésével is őt bízták meg.
Szülei állami alkalmazottak voltak Sekerben. 1937-ben édesapját, aki a Kirgiz Autonóm Köztársaság Legfelsőbb Tanácsa prominens tagja volt, Moszkvában burzsoá nacionalizmussal vádolták meg és letartóztatták. Az elmondások szerint, Sztálin egyik tisztogató akciója keretében, a Biskek melletti Cson Tas-ban végezték ki, az egész kirgiz Központi Bizottsággal együtt.

Tanulmányai
1946-ban a frunzei Kirgiz Mezőgazdasági Intézet állattenyésztési szakán kezdte meg tanulmányait, amelyet a kazahsztáni Dzsambulban (ma Taraz) folytatott, ahol 1953-ban szerzett állatorvosi diplomát, és egy kísérleti farmon kezdett dolgozni.
Első publikációja 1952-ben jelent meg a "Szovjet Kirgízia" című folyóiratban, „A kirgiz nyelv terminológiája” címmel, amelyben anyanyelvének az orosz nyelvből átvett szavak eredményeként elért gazdagodását mérte fel. Első művét több novella követte, amelyek után felvételt nyert a moszkvai Gorkij Irodalmi Intézetbe, ahol 1958-ban szerzett diplomát.

Munkássága
Már tanulmányai folyamán is több kisebb-nagyobb művet publikált, elsősorban orosz, de kirgiz nyelven is. Az orosz olvasókat bámulatba ejtette, milyen szinten sajátitotta el nyelvüket a kirgiz állatorvos.
Ajtmatov számára a hírnevet a Dzsamila szerelme című kisregény hozta meg, amelyről Luis Aragon azt írta: „Ez a világ legszebb szerelmes története”. Műveinek visszatérő motívuma a türk népek élete, életmódja, és az a kérdés, hogy a modernizáció hogyan fosztja meg az embereket egyéniségüktől.
A hatvanas években már az egész Szovjetunióban felfigyeltek írásaira, az egyik legelismertebb kortárs szovjet íróvá és irodalmi figurává vált. Számos irodalmi intézmény, folyóirat kormányzó testületébe választották be. Ő volt a Kirgiz Filmgyártók Szövetségének elnöke több mint húsz éven át. Egy időben a Pravda című napilap rendszeres írója volt, regényeket, kisregényeket írt, de drámákkal és műfordításokkal is foglalkozott.

Társadalmi élete

Szovjet időszak
Csingiz Ajtmatov a világ legismertebb kirgiz írója, műveit több mint száz nyelvre fordították le, 90 millió példányt adtak el belőlük és Európában mindenütt olvassák. Kirgizisztánban a Legfelső Tanács tagjává választották, így részt vett az SZKP utolsó négy Kongresszusán, mint kirgiz küldött. Több szovjet kitüntetés birtokosa, köztük Lenin-renddel, Állami-díjjal tüntették ki (mindkettőt irodalmi munkásságáért kapta), és 50. születésnapjára megkapta a Szocialista Munka Hőse kitüntetést is.
Elévülhetetlen érdemeket szerzett a „Mozgalom a Demokráciáért” szervezet 1989-es újjáélesztésében.

Élete végén
A Kirgiz Köztársaság brüsszeli nagykövete volt, egyben képviselte országát az Európai Unió, a NATO, az UNESCO szervezetekben, valamint Hollandiában és Luxemburgban is. Fia, Aszkar Ajtmatov, kirgiz külügyminiszter volt. 2006. április 20-án a XIII. Budapesti Nemzetközi Könyvvásár vendégeként hazánkban tartózkodó írónak Sólyom László köztársasági elnök a A Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje kitüntetést adományozta. Egy nürnbergi klinikán halt meg 2008. június 10-én[1].

A száguldó sámánkutató

Dávid a magyar atlétika nagy reménységeként indult. Ifjúsági válogatott rövidtávfutó volt, így jutott ki a Toldy Ferenc Gimnáziumban tett érettségi után egy sportösztöndíjjal Amerikába. De ott, a kitűnő tréningfeltételeken túl, kissé kiábrándítóan hatott rá, hogy a nagy, szabad ország polgárai nem úgy használják a szabadságukat, ahogy lehetne, s az érdeklődésük más kultúrák iránt eléggé beszűkült. Viszont a kollégiumban ujgur szobatársat kapott, akitől egy év alatt jól megtanult ujgurul, úgyhogy végül már nem is angolul beszélgettek.Amikor a következő nyáron meglátogatta Kasgárban, már kazakul is tanult. Útja előtt találkozott ugyanis a turkológus Mándoky Kongur Istvánnal, az Akadémia Altajisztikai Kutatócsoportjának a tagjával, aki folyékonyan beszélte mindazokat a keleti nyelveket, amelyeket Dávid szeretett volna elsajátítani. Tőle kezdett kazakleckéket venni tehát, s két év múlva egyetemi diák lett Almatiban.
Ő volt az első magyar, aki államközi oktatási csereegyezmény keretében ott tölthetett egy évet. Mivel azonban a városban szinte mindenki oroszul beszélt, elkezdett a Tiensan-hegység falvaiba feljárogatni. Napokat, heteket töltött a pásztorok között, gyűjtötte meséiket, énekeiket. Közben megint történt egy sorsszerű találkozás. Összehozta a szerencséje Torma Józseffel, Magyarország első, 1994-től akkreditált kazahsztáni nagykövetével, akitől előzőleg már jó néhány cikket olvasott a baskír hitvilágról. Természetes, hogy új állomáshelyén is a hitvilág érdekelte a nagykövetet, s felajánlotta Dávidnak, hogy járják együtt a vidéket. A következő egy év nagyrészt ezzel telt. Rengeteget tanult Torma tanár úrtól, habár őt akkor még nem is annyira az ősi nomád hitvilág érdekelte, hanem a nyelv.
Ezek után kezdte el Budapesten a török-mongol szakot. Kicsit későn, mert előzőleg kétszer nem vették fel orosz-angol szakra. És nem az angol miatt, furcsa mód oroszból nem volt elég jó az orosztanár Kara Mihály nagypapa egykori erőfeszítései ellenére sem.